Nyugalom szigete

Látom magam előtt a képet

Amint a csintalan fények

Megvilágítják.

Apró virág – lelkek élednek

Téli éj után ébrednek

Szabadság szárnyán.

A nap melegíti a tájat

S világgá szalad a bánat

Vissza se néz tán’.

Tökély

Frissen mázolt, új építésű frigy-ajándék,

melyben büszkén pompázik férj és feleséglánc,

mert vállalt vágyuk – gyermek, s áldás -, ide pottyant.

Így élnek boldogságban, s élvezve a Mindent,

mit Sors Úr adhat. Vedd részed mennyei kegyből!

2010. 09. 26.

(Hexameter. Spondeussal helyettesítve.)

Ismerd fel!

A test, mely soha nem volt rest,

most oly másképpen fest…

Az agy, amely mindent elhagy,

s az élettel felhagy…

A remény, mely olyan szerény,

már soha nem lesz ép erény…

Verejtéked jussa…

A napok elfolynak - mint szürke homok -
az idő vén, ráncos ujjai között,
s arcodon keserű remény hagy nyomot:
szabadulsz gúzsból, mibe sorsod kötött...

Új divatra fehérben…

Utam nem rég még feketében jártam,
térdeltem sok-sok bitófa tövében,
és kaszámmal csak a bakóra vártam,
de ez a kor eltűnt a múlt ködében…

Többet ér…

Többet ér a zsivajban egy igaz szó,
Melyet lehet, hogy elnyom a hangzavar,
Mint csendes magányban egy illúzió,
Ami még a vákuumban is port kavar.

Szonett a kritikushoz

Kétélű fegyver ám a szó barátom,
és néha öl, mint jó termést a sok gaz!
De ha fáj, én nem veszem a kabátom,
talán meg is köszönöm, hogyha igaz…

Reménykeltő

Nem soká´ új nap kel a horizonton;
a remény bágyadt sugarai lassan
kúsznak a korahajnali égbolton,
s a sötét éjszaka elvonul halkan…

Ökör szonett

Tanulj tino, és ökör lesz belőled,
- tudatlan baromról nem jön le irha -
akarsz e igát, nem kérdik tetőled,
sorsod is régen meg vagyon már írva:

Ott, hol…

Hol valóval kacérkodik a látszat,
ott, hol a bakó hajtja tönkre fejét,
ott voltam valahol én: durva vázlat
egy kopott élet-tervrajz hátsó felén…

Nem válogatok!

Én nem válogatok, teljesen mindegy,
milyen színű a bőröd, hány éves vagy,
ki fog majd zokogni utánad, mint egy
kisded, s múltad milyen emlékeket hagy…

Halálra ítélt szavak

Mért kell, hogy a szó, mi tegnap édes volt,
Ma, mint az epe, oly keserű legyen?
Mért kell, hogy lelkemen száradjon folt,
Nincs ember, ki a számra zárat tegyen?

Könnytelen szonett

Néha, mikor bánat gyötri a lelkem,
s kínzó fájdalmam felér már az égig.
Néha, mikor üresnek érzem testem,
s úgy tűnik, utamon nem érek végig.

Kiábrándult szonett

Hiába küzdesz, mint hős gladiátor,
ha az arénában az élet vár rád...
Végül hideg marad a radiátor,
s a kiéhezett tél a csontodba rág.

Elhagyom Szodomát

Elhagyom Szodomának rút városát,
mert konkoly lett az a szívemnek földjén,
s majd Isten dühe gyújtja fel táborát,
hogy szálljon füstje égbe, mint a tömjén.

Tótágas szonett

        Fejre állt világ, nem sok jót birtokol,
        lent van a menny, és odafenn a pokol…
Lentről süt a nap, fentről nő a paraj,
most alattam tornyosulnak fellegek,

Hajnali játék

Hajnali fények csábítják testem

Álommanóra hiába lestem.

Felkel a nap, virágzik a szellem,

huncutul kacsintok, s nyújtom nyelvem

Feléd,

S te – mint csobogó patak – kacagsz.

Mosoly pillantásodtól ugrál szivem,

most nyíló bor – tulipánszirom 

ajkadat pedig akarom…

Akarom!

2019. 03. 08.

Szimultánt szimulálva

szimulál szanyiék várán
szorosan köröző sárkány
szagoló tüzeset vétett
falunak magasan rémtett
amiért hajukon vér lett
mekegőn szaladó sértett
ügetett makogón félvén
felezőn iramoz kérvén

Ha kell...

Ha kell, érted véremet adom

Hogy ne legyen többé olyan napom

Mit viselnem nélküled kell

Nem, nem érhet ily végzet el!

Szívem fényben úszó termében

A tiszta, dübörgő elmében

Szerteágazó, hálózatos eremben

Mély vonalak a tenyeremben…

Főnix

Csonka csonkok fonódása

kék eget köpült e bánatos világra,

mire buborékszíveket aggatott

naptalan szökellésekkel.

Lánc szorította,

óriástalpak döngtek fölötte

penge szabdalta,

ördög rágta…

Az elmúlt negyvenöt...

Gyermekei születnek az éjnek,

a vajúdás feledésbe merül,

az égbolton kigyúlnak a fények,

mikor száz új csillag táncra perdül.

Boldogságport hintenek fejedre,

kacagással töltik meg a teret,

álom-kincset tesznek a kezedbe,

hogy érezd, most minden olyan kerek.

panasz

panaszfelhőmön ülve

könnymozsárban rejtőzik

csitító felem

nem kér enni

uralma alá vonta

a lehetetlent

s felkorbácsolt tüzet

öntözött szív-mesével

Csókod piheg ajkamon

Cseresznyeszínes ajkaid

dús vágyvonalán

dobog pőre szívem,

mitől a madarak

szárnyalást színlelve

röpülnek a kék ég

peremének.

Illúzió

Visítva tépik,

rombolva pusztítják

óriás démonkarmok,

és sehol egy angyal.

Pedig már nem tart soká…

Igazi szerelem

Pislákoló gyertyaláng vetíti fényét

száz és száz csillag felé,

mi tekintetedben egyetlenegy fényév

a remény - jövő elé.

Felhők habjaira arcodat rajzolta

kecses angyali éj-kéz,

szívembe örökkévalóság karcolta

életem édes mézét.

Hiszek

Tengernyi erő, napfénnyel kelő,

Búzaszem - szív, halld, életre hív…

Téged.

Érzelem – páholy, „egy fehér fátyol”,

Sivatagnyi hit, mi zárakat nyit…

Nekünk.

Maholnap

Pille éjben fagyos fényen

ráz reményem

ahogy sikolt: Itt meg mi volt?

Tűzvészt csiholt?

Álnok egy gyík, bút nem enyhít

csak tovább szít.

Farkát téped? Ő elképed,

tovább lépked,

majd újra nő a gyíkvég tő…

Ideje váltani

Folyamatosan csak a nemek.

Nem ezt akartam, nem ezt vártam...

És csoda, ha újból megveszek

hogy az életet kizártam?

Rossz fényviszonyok

szellemem viszolyog

Stop!

Hopp!?!

Az utolsó szusz jogán

Nehéz meghozni a döntést

hiszen szüntelen keressük a rést

ahol átkúszik a napfény

egy része

s arról álmodni sem merünk

hogy a világosság egésze

bearanyozza életünk.

Gyémánt-éj

Vágtázó vágyak tomboló tánca,

ábránd és kéj egyesült románca,

dobogj bennem!

Lüktető, forró vér, elvesztett ész,

kitörő sikoly; egészből a rész,

dobogj bennem!

felszabadulás

bénító félelem metszi

apró cafatokra

amúgy is semmiből

font minden-ruhám

telihold fészkem

szeretet-vacok

nekik

s talán neked is

Bárcsak lennék...

Bárcsak lennék éjvihar vagy perzselő tűz

Mely álmodból minden sötétséget kiűz

Gyönge szellő vagy érzéki rózsaillat

Mely simogat, s betakar, míg velem itt vagy.

felsírni lenne jó

felsírni lenne jó

az elmúlt éveket

a magyarázkodásba fulladt tényeket

letenni

vagy

megrágni

kiköpni

és

elszökni

Találj rá!

Polc mélyén, porosan,

csonttá kövülve,

némán pihen a röpke

lét.

Elhagyatott helyen,

száz millió éves

nesztelen pillanat

kél.

Várlak haza, s...

… minden perc maga a nyomorúság,

lelkemre telepszik a fáradt szomorúság.

Fojtogat a hiány, a puszta lényed hiánya,

összeszorul a szívem - de hiába.

Elsodor magányom tengere,

némán ordítok a csöndbe bele.

Hattyútánc

Képlékeny őrület festett csillag-eget,

varázslatos ima nyújtott felénk kegyet.

Halhatatlan erő simította vérző,

már-már alélt testünk.

Egyszer talán...

Egyszer talán az Úr elé állok

Csendben hajtanak feléd az álmok

Fogadom neked szerelmem fényét

S adom testem – lelkem egész lényét.

Kedvesemnek

Már gyermek fejjel is csak rád vártam,

felnőve pedig vad csókjaidra vágytam…

S most itt vagy végre,

feltekintek az égre,

hálát rebegek érted,

Isten ajándékba adott téged.

A Semmi kudarca

Párás képzelet mereng ingoványos talajon a semmi közepébe.

- Itt lennék hát? Valóban itt? (Búgja egy meg nem értett hang a szél csöndjébe.)

Álom talán e nem lét a világ szomjazó mezején? 

Vak folt hordoz háta tetején.

Álmodtam egy világot

Ezüstös csillogásban arany érték,

égi tűzkő, felhőhabos ég – ék

viseltet benne.

S mindezt…

Pegazus varázslatos lehelete

perzseli vadító szerelemre, 

nincs késő

kardélre hányt vesszők sorsa

porladozik mély kutak

dohos falai között

elveszett a pont

kerestük a múltat

jövőt

csak a jelent

és a szavakat

nem figyeltük

sosem

2011. 01. 07.

Nem ismerhetsz!

Hiszem szívembe zárt önnön hitem

Dönt az ész, mivel élek, s mivel nem

Áldom sorsom hét kedves emberért

Lelkemre szeretetük gyógyírt mért

Mindenen át II.

Mikor kín szegi repülő szárnyad,

és hited a semmi felé vágtat,

mikor keserű a víznek íze,

sokat megélt hazádnak nincs szíve,

Mindenen át

Mikor az őrület hajszol, s egy éve nem alszol,

mikor a kín emészti vágyad, s futna a lábad,

mikor patakzik könnyed, mert félre löknek,

mikor tövis-vár a szív, mert be senkit sem hív,

mikor Félsz az úr a lelkeden, s nem jön szó:

˝Az életem kell nekem!˝,

Merre?

Penge vagy hurok?

(Esetleg gyógyszer?)

Melyik lenne az a módszer

mit magamnak javaslok,

s melyre a javasasszonyok

is azt mondják: „Így volt megírva,

szegény pára eddig bírta.”?

Rongy

Mi maradt belőled, te rongyos lét?

Eleven rothadás fonnyaszt

mártír holnapokat,

s veszettül pofozza

megkönnyezett tegnapját.

Segélyvonal anyukáknak!

Amikor egész nap csak ordít,

és az idegbaj a párkány felé fordít,

amikor dobhártyád szaggatja a visítása,

s téged már nem hat meg a sírása,

Soha...

Párátlan időnyúlványok tekerednek

magányos kőszikla ormon,

a szél süvít.

Perc - pesszimizmus

szakad a vér

pattan az ér

a lent

a fent

múltba fér

s helyet kér

Menekülés

Menekülni? Minek?

A borús fátyolfelhő alatti

erdő is hitte, kisüt még a nap,

s szívósan küzdött a

viharos szélben, gondolatban

elképzelte, hogy holnap

végre rámosolyog a szerencse.

Megfeneklett gondolatok

Írni akarok. Csak úgy. Valami szépet.

Ezért az ajtó elé kitettem egy széket.

Magamra húztam viharvert kabátom,

s azt mondtam, most a tél lesz a barátom.

Meddig még?

Lelkem vészcsengőinek zajai

taszítanak egyre lentebb…

(foszló öröm–cseppek tűnnek

el a tátongó mocsár bűzös

nyílásában)

Ez a zaj…!

Kürtőskalács

Fagy.

Fahéjpillanatok

kucorognak ölemben.

Szorítom, mint gyermek

a kincseit.

Láncok hullanak

Fájdalom csípős húrjai válnak köddé

a naplemente varázslatos színei alatt,

s megannyi szív szabadul el

a kövekkel szegélyezett

úton.

kisírni kellene...

a bennrekedt álmokat, mik ébren sem változnak, 

a plafonnéző éjeket, az újraélt beszédeket, 

a Veled-vitákat (mik néha vidámak), 

a némán ülő szavakat - míg ketté nem szakadnak, 

a megfáradt imákat, az örök óvást - hogy vigyázlak, 

a tegnapok nyomait végre

kisírni kellene...

Könyörülj!

Vadóc örömmel éled Ő,

a hajnal ébredő,

tavasszal is Csilingelő,

bizonytalan jövő.

Felszakadt sóhaj

háló fedi a szűzi nyarat

és csonkig rágott türelemfák

dideregnek

a mélyben lévő sötétségben

Férjhez megyek!

Férjhez megyek még ez évben,

kikiáltom víg kedélyem

neked, s neked,

hogy legyen kedved

örülni a napnak,

Hiányzol

Süvít a szél, didereg a tél,

álmok útján egy angyal mesél.

Befagyott tó felett őrült fergeteg,

repülni volna jó - Veled.

… Hiányzol…

Kicsit megkésve

Nem volt nyitva a szemem, mégis... Érzékeltem a színeket. Gyönyörű pirosban pompázott minden. Csend volt, és nyugalom. Kacagott a lelkem, ahogy forgattam a fejem, hogy a szín összes fellelhető skáláját érezzem. Kicsit jobbra fordulva halványpiros, de ha egyenesen előre figyeltem, akkor vérvörös foltok mosolyogtak vissza rám. Leheletvékony, halványsárga burok vett körül - ám nem bántam, hiszen addigi legszebb élményeim ott születtek. Rácsodálkoztam erre a csodálatos világra, melyről mit sem tudtam. Nem foglalkoztatott a holnap, a ma gyönyöreit éltem újra és újra. S mi ez? Lám, két kéz, és két láb. Leírhatatlan az a boldogság, amit éreztem. Szárnyaltam a képzelettel, játszottam csilingelő nevetéssel, s örömöm átszőtte a falakat.  Biztonságban voltam, s meg sem fordult bennem, hogy ez valaha is megváltozik.

Kicsi, merre jársz?

Fénylő lét utazik minden örömmel írt

Boldogsághoz, amely mennyben eredt a tűz

fogságában, az Úr színe előtt. Hahó!

Vaklálunk e sötét mélyben, ahol nem úgy

téblábolt a szerencsék fia, mint akart,

Útvesztő

Hazudtál!

Ígéreted a semmi mocskos talpát nyalja,

s a kudarcba fulladt gondolatokat falja,

vagy éppen keresztet vet a csillagos égen,

hogy a döghalál végül mindenkit elérjen…

Hazudtál!

Út

(leguggolok

a gondolatok teret hasítanak)

pásztázó szemeim előtt

halott remények futnak

sohavolt jövőjük felé

s

ujjaim között vén falak

törmeléke pereg

Úgy csókoltál

Számtalan éjjelen, s nappalon

állt meg a Föld mozgása,

míg bennem gyönyörgyöngyök

cikáztak. Át mindenen.

Élni akarok!

Élni akarok!

Várat festek, szörnyek lesnek

minden irányból

kirántó

hideg futkos lázongó börtönömben.

A legdrágább...

Csillagfényem égen maradt

Hajnal hasad méhem alatt

Örömkönny kövezi arcom

Szívem csöppjét karomban tartom.

Szerelemcsókos élet

piros papírlapomra már-már giccses

szavakká ölelkező betűk vetődnek

a kéjmámoros örvény magasából

mely nem hagy áthidalhatatlan időt

Pici csillag

Nagy az égbolt, kicsik a csillagok…

melyekre tekintenek mindazok

kiknek vágya, álma ott rejtőzik,

ahol talán minden elkezdődik…

vagy véget ér.

Amiért hálát kell adni

Bárányfelhő magasztos hajlékában

hófehér fény csiklandozza a huncut gyermeket,

míg álmatlan éjszakákon 

vad keres "kenyeret".

Csintalan boldogság

Városokban tátogó, zilált hajnal

erőlködött a felkelő nappal:

Vigyázza léptem a súlytalan angyal?

Adj utat!

Űrnyi lyuk, féktelen sötétség hona

tenyérnyi remény felfalt szülőanyja,

vágtázó félelmek szűkös otthona,

elszakadt csend nyomorban ülő hangja,

A nap

Szikrázó ódon mestermű, lávafolyam-hegy

Ernyőjén bimbózó kristályrózsa sugárzik.

Ábrándos, sárgás tűz csillog hős erejében,

Elkergetvén szellemcsordáját a hidegnek.

(Hexameter. Spondeussal helyettesítve, a hatodik láb trocheus.)

2010. 09. 27.

A szerelem ereje

Gyötrő valóság izzasztja

féktelen szerelmem

selyemfonalát,

s mint varázsló

a bűvös szó nélkül,

úgy nem létezem én sem

Nélküled.

A MI időnk

Elérkezett idő von a megjelölt

irányba, most nekünk aranyoz hidat 

Szerencse. Teljes élet, álmok,

áldja az ég csodaszámba, ámen.

2010. 06. 15.

megkopott

Visszhangok keringenek az ólom bástya tetején,

keringőt jár az elme és a szív.

Serceg a vén fal mélyén a pillanat,

gondolat pihen a lomb alatt.

Remény lendül alvó helyzetéből,

páncél teste harc hevétől

megkopott.

… mert az élet szép!

Lédús barackok csilingelnek
az ősfa tetején,
langyos szellő simogat
minden fűszálat.