Tótágas szonett

        Fejre állt világ, nem sok jót birtokol,
        lent van a menny, és odafenn a pokol…
Lentről süt a nap, fentről nő a paraj,
most alattam tornyosulnak fellegek,
s lábam alól sem csúszhat ki a talaj,
hát a gondok súlyától sem rettegek…
Most én nehezedek az ő vállukra,
és ettől sokkalta vidámabb vagyok,
de nem akarnak felvenni hátukra,
tézisem felől így kétséget hagyok…
Talán úgy érzem, jobb tótágast lenni,
de csak látszólag van minden fordítva,
s ha fejre állok sem változik semmi,
csak sokan nevetnek rajtam ordítva…

2005. április 29.