Kicsit megkésve

Nem volt nyitva a szemem, mégis... Érzékeltem a színeket. Gyönyörű pirosban pompázott minden. Csend volt, és nyugalom. Kacagott a lelkem, ahogy forgattam a fejem, hogy a szín összes fellelhető skáláját érezzem. Kicsit jobbra fordulva halványpiros, de ha egyenesen előre figyeltem, akkor vérvörös foltok mosolyogtak vissza rám. Leheletvékony, halványsárga burok vett körül - ám nem bántam, hiszen addigi legszebb élményeim ott születtek. Rácsodálkoztam erre a csodálatos világra, melyről mit sem tudtam. Nem foglalkoztatott a holnap, a ma gyönyöreit éltem újra és újra. S mi ez? Lám, két kéz, és két láb. Leírhatatlan az a boldogság, amit éreztem. Szárnyaltam a képzelettel, játszottam csilingelő nevetéssel, s örömöm átszőtte a falakat.  Biztonságban voltam, s meg sem fordult bennem, hogy ez valaha is megváltozik.

Aztán...

A falak tágulni kezdtek, s én szörnyen megijedtem, mert nem tudtam, mire fel ez a változás. Mi történhetett? Eddig nyugalomban telt az idő, s én olyan jól éreztem magam ebben a pompában. Most meg? Segítség, valaki segítsen! Egy ismeretlen valami tárult fel előttem, és ki akar húzni az én biztonságos kis zugomból. Kalimpálok... nem akarom, ez rossz nekem, nagyon rossz! Hagyjatok! Nem értitek? Nekem jó itt!

De nem értik... 

Senki sem figyel rám az ismeretlenből.

Már nem bírom sokáig...

Valami véget ért.