tükrözött szonettem

tükrözött szonettem

életed megannyi része torzul
hogyha tükröd adja azt elébed.
végzeted lehet szemében élet:
holtad életét tulajdonában

vesszőfutás

zaklatottak most a szavak zihálva
kapkod lég után ma még a sorköz is
e versben de teljességgel hiába
hiánya belé mar akár a tövis

születésnapomra...

múlnak lassan fejem felett az évek,
és néhol már hajamba tarkít a dér,
bölcsebb nem lettem én, hiába élek;
elszántságomra jár esetleg babér…

új ház

új házba költöztünk nem is olyan rég,
békés hely; idilli nyugalom. csak a
régi bútorok recsegése hallék…
avítt, szú rágta fa csendölő szava,

trófea

tegnap még kutyaugatás verte fel
a csendet, veszett dögök vicsorgása,
koncra éhes ösztön-állat. veszteg el
nem marad; ez utolsó tombolása.

Napraforgó szonett

Miféle virága vagy te az égnek,
ki benőtte már az egész világot?
Szirmaid nyár végre szárazra égnek,
mi végre teremt Isten ily virágot?

Verejtéked jussa...

A napok elfolynak - mint szürke homok -
az idő vén, ráncos ujjai között,
s arcodon keserű remény hagy nyomot:
szabadulsz gúzsból, mibe sorsod kötött…

Kiábrándult szonett

Hiába küzdesz, mint hős gladiátor,
ha az arénában az élet vár rád…
Végül hideg marad a radiátor,
s a kiéhezett tél a csontodba rág.

kérem az istent…

kérem az istent, hogy irgalmas legyen,
s szétzúzott álmaid teremtse újra.
kössön ki bárkánk az Ararát-hegyen,
vigyázzon minket kéklő ég azúrja.

imába szentelt fájdalom

imára kulcsolom remegő kezem,
kiszáradt ajkaim összeszorítva
kérdem: istenem mi a célod velem
e borzalmaktól égig beborítva,

nőnapra

leányok, asszonyok figyeljetek, ma
néktek sző aranyszálat a pirkadat;
nemes szózatomat rója a penna,
szívből szóló dalom hősnőket avat:

erőtlen áhitat

erőtlen ernyed elgyötörve-tested
az ágyon, elvtelen napok kutatnak
se-vége álmokat. riadt ma este
a létezés, szavát ne hidd hazugnak.

fészbúk-poéta

(egy jelenség margójára…)

fészbúk-poéta lettem, életembe
sikert hozott a világháló nékem,
gyűjtöm megannyi lájkom élvezettel,
s nem érdekel, dalom izzadtság lében

Szemed...

Szempillák alá bújt csillogó csoda,
tündöklő fényekben ragyogó világ.
Őszinte mosolya hív engem oda,
hol örökké zöldell szerelem-virág…

Ajkad...

Édes akár csak a legcukrosabb méz,
és ha vágytól égő ajkaimhoz ér,
egy sosem remélt boldogságot idéz,
s pezsdül ereimben a vöröslő vér…

Verejtéked jussa…

A napok elfolynak - mint szürke homok -
az idő vén, ráncos ujjai között,
s arcodon keserű remény hagy nyomot:
szabadulsz gúzsból, mibe sorsod kötött...

Új divatra fehérben…

Utam nem rég még feketében jártam,
térdeltem sok-sok bitófa tövében,
és kaszámmal csak a bakóra vártam,
de ez a kor eltűnt a múlt ködében…

Többet ér…

Többet ér a zsivajban egy igaz szó,
Melyet lehet, hogy elnyom a hangzavar,
Mint csendes magányban egy illúzió,
Ami még a vákuumban is port kavar.

Szonett a kritikushoz

Kétélű fegyver ám a szó barátom,
és néha öl, mint jó termést a sok gaz!
De ha fáj, én nem veszem a kabátom,
talán meg is köszönöm, hogyha igaz…

Reménykeltő

Nem soká´ új nap kel a horizonton;
a remény bágyadt sugarai lassan
kúsznak a korahajnali égbolton,
s a sötét éjszaka elvonul halkan…