Holtak napján...

Néha egy-egy kósza gondolatom
be-betéved elmém sírkertjébe,
ahol pihen sok-sok régmúlt napom,
s feledésbe merült emlékképem…
Csupa egyforma, jelöletlen sír:
se mécses, se fejfa, se felirat,
mégis, mint aki ismerettel bír,
úgy járkál itt a kósza gondolat.
S a hantnál, ahol senki sem tudja,
hogy ki nyugszik, miért, és mióta,
mindegyik megáll újra, meg újra,
hogy kegyeletét csendben lerója.
A könnyzápor elmarad, nem szólnak,
csak csendesen leülnek a hantra,
ujjaik imára kulcsolódnak,
és emlékeznek egy régmúlt napra.
De jó lenne tudni, mi nyugszik itt,
akár csak egy röpke pillanatra,
hogy megérthessem végre azt, amit
érzek néha egy-egy virradatra.
De hiába, mire felfoghatnám,
a kósza gondolat tovább is áll,
csak az érzés marad. Leül mellém,
és fájdalmasan fülembe kiált.

Én mégsem értem keserves hangját...
Csak nézem, hogy a kósza gondolat
gyászolja sírkertem szikes hantját.

2005. november 1.