Egy méhecske dilemmája

Történt egyszer, régen,
egy gyönyörű szép réten,
valahol a messzi Délen,
hogy egy méhecske az égen
zümmögött, s nektárt gyűjtött
serényen, deréken,
tavaszi zsongástól kevélyen.
De valami rontott a kedélyen!

Fentről nézve e kicsiny mező,
mely gyönyörű, s felemelő
látványt nyújtott,
hősünk szívtájára nagyot sújtott,
s kicsiny méh elmét effajta
gondolkodásra bujtott:

- Most mit tegyek?
Gondjaim, mint a hegyek,
hiszen az egyik fele szép,
a másik meg édes, szörnyű ez a kép,
s a dilemma rémes,
mert esélyem mindegyiknél kétes.
Kicsiny szívem dönteni sajnos –
s ez igen bajos – nem képes.
Hogy lesz ebből lépes mézes?…
Áh! Túl van nyújtva ez a dolog,
akár csak a rétes!
- De leszállni nem volt képes!

Szálldosott ott fenn az égben,
szárnya zümmögött a légben,
mint egy légy a kelepcében,
s hol egyik, hol másik – hisz’
nem tudta, foga mire vásik –
illatos virág fölött röpködött,
s csapkodta a szelet…
De tenni mit lehet?
Hiszen a szívnek,
e törékeny szivárványívnek
parancsolni nem lehet…
Ki nem bírja, csak fogát szívja,
elmehet! Itt vita nem lehet!

Eközben odalenn
ezer rovar szorgoskodott:
ki nektárt gyűjtött,
ki fészket fonott
levélből, s volt oly tetű,
kinek étke a zöld nedű,
s volt ki épp odúját ásta,
míg fel nem falta egy sáska!
Tavasz volt, hát mindenki tüsténkedett,
csak a mi kis hősünk restelkedett,
s tehetetlenül – előbb – jobbra,
azután meg balra repkedett,
miközben az idő egyre csak sietett!

Kicsiny méhünk kaptára,
csodaszép papírvára
eközben kongott az ürességtől,
mert hősünk nem bírt
szabadulni a hülyeségtől,
s már a tavasz,
ez a rút, s ravasz
régen odalett,
s nyári nap a horizontra –
eme távoli pontra –
csalfa déli bábot tett…
Ettől a kis méh, ha lehet,
még jobban szenvedett!
A sok virág meg egyre,
egyre csak önkelletett!

De mindhiába…
Csak nem került nektár a kaptárba!
Lassan itt az ősz, méhünk meg
a jó szerencsét várja,
miközben az eget –
e csodás kék teret –
búsan, s borúsan szántja,
s a dilemma egyre jobban bántja!

- Mi lesz így vélem?
Milyen élet ez kérem?
Hisz’ annyi itt, mi szép,
csodás álomkép,
hogy ép elme, melyet
sújt józanság terhe,
választani képes,
itt bizony nem lenne…
Reménytelenségből szőtt kelme!
- Gondolkodott e-képp őkelme!

Aztán ahogy zümmögött,
egyszer csak egy odvas fa mögött
szemébe csodás látvány bökött,
s kis szívébe, mi eddig volt hittelen
most – mint egy égi intelem –
vadonatúj érzés költözött,
s a világ körötte hirtelen
rózsaszínbe öltözött!

Mily gyönyörű virágszál,
oly, mire méh szív rég vár…
Látványa kábító,
s lázító, illata bódító,
bibéje meg hódító!
S így hidd szavam,
mert az nem lódító!
Csodás kis égi tünemény,
új életre kel a remény,
bár megszerezni nektárját,
az lesz csak kemény!

- De egy életem, egy halálom,
én ezt bizony megpróbálom,
s ha sikerül, meghálálom,
ha meg nem, hát nem bánom,
magamba szúrom fullánkom…
Így érjen bánatos halálom!
- S új erőre kapva,
nézett büszkén a napba,
majd összeszedve bátorságát,
nem is sejtve ostobaságát,
a virágot körüldongta,
s miután hitte: jól végzett a dolga,
leszállt a csábító sziromra…

Aztán, mint égből a villámcsapás,
egy hatalmas kattanás…
Hősünk halálos szerelembe esett,
a bódító illattól kábán lesett.
S míg a bibén tüsténkedett,
a gondolaton nem merengett,
hogy ki kinek is a hódítója?
Mert e perc a megmondhatója:

Mától egyel kevesebb a kaptár lakója,
mert hódított a Vénusz légycsapója…

2005. április 11.